Kedves Miklós! Alaposan ráéreztél! Ez a világ folyamatosan változik, de nagyon rossz irányba. A falumban ahol fiatalon éltem mindig becsülték a munkás embereket, az időseket, ma senkit nem tisztelnek! Ha lehetne versedért itt is szívet osztanék! Így csak a gratulációm marad. Üdv: Gábor
M. Laurens:
AKKORIBAN...
Szétfolyt a bor a kancsóból:
füle s oldala is csorba.
Belesüllyedt e vénember
az örök földi nyomorba.
Morog erre, morog arra,
halkan, legbelül szorongva:
Az én időmben a világ,
nem volt ennyire goromba!
Mert nem őrizték akkor még
lánccal s lakattal a széket,
a szomszédék cigánya is,
rajta, vígan heverészett.
Nem volt ily perzselő a nyár,
a napot én bátran faltam,
fák között is friss szellő járt,
amíg fagylaltomat nyaltam.
Szpréje nem volt a rendőrnek,
huligánnak sem volt kardja,
az ily elesett-vén sem volt,
ennyire-nagyon leszarva.
Városomban, lakhelyemen,
ismertek legalább százan,
kétkeziként megbecsülten,
mindig emelt fővel jártam.
Akkoriban minden francra
nem rappeltek még a népek:
kiskocsmában hunyorogtak
bortól, füsttől, a zenészek.
S énekeltek erős hangon,
csak úgy zengett ott a bordal.
Nem úgy mint ahogy mostanság:
szájdob, egyetlen akkorddal.
Mostanára már, nehezen
és csak nehéz szóval bírom.
Okosságaim épp ezért,
jobb ha zárt pofával sírom.
S ha nem kell nekik a dumám,
mert két fülük be van varrva,
letojom vállrándítással:
Én, (ki szerintük) Vén Marha.
Pest-Buda 2015. szeptember 13-16.
A vers cím, szerző és a forrás megjelölésével, nonprofit céllal szabadon után-közölhető.
A vers bárminemű átdolgozásához a szerző külön engedélye szükséges!
Copyright © M. Laurens 2015 minden jog fenntartva!