M. Laurens

A KÉTSZER KETTŐ... 

Ülök kis szobámban csendben, egyedül,

s a magány dacol velem: leges-legbelül.

Így-hát ülünk ketten, Magam, no-meg Én:

szűkké vált e hely, saját létem peremén.

Múlttá vállt a kor - mely oktalan dacol - 

a harag is régen megfáradt valahol.

Hallgatunk hát ketten, - Önmagam és Én - 

csendben békülünk: én az Öreg, ... és a Vén.

Békülünk a múló idővel, sorssal,

a görbülő háttal mint egy görbe bottal,

és csendben búcsút veszünk sok baráttól,

... végül búcsúzik az ember önmagától.

Így gubbasztok e maradék életen,

hisz nincs már, Ki megfogná reszkető kezem.

Elmúlt rég, ... vagy nem is létezett talán:

a kétszer kettő valósága néz le ám.

Pest-Buda 2014. június 23.