M. laurens

Apokalipszis

A nap utószor kél majd fel,
s végső fájdalomra ébred.
Óh, jaj, mit is cselekedtünk,
elpusztult minden reményed.

Egy vad, hitehagyott világ,
csúf torzóba révült fákkal.
Üres tekintetű arcok,
gyermekgyilkos, vad anyákkal.
Pár nyomorult húscafatért
ölve, arcizmuk sem rebben.
Ami kell nekik kitépik,
nem létezik hitük: csepp sem.

Templomuk immár felgyújtva,
lelkük helyett mocskos lángok.
Gyűlölet borít be mindent,
felemésztve a világot.
Nincs többé oltár, se szentség.
Porban emberségük romja,
elátkozott, vad vigyorral,
bambán lesnek a pokolba.

Sötét, füstölgő romok közt
az égett feszület csorba,
a kormos ereklye mellett,
a jövő vak és goromba.
És a szentelt monstrancia
meggyalázott kristályán át: 
nem embereket látsz többé,
csupán csak dögevők százát.

Nézz hát a jövődbe "Ember",
s lásd mivé is cseperedtél.
A Teremtő, mit rád bízott,
azzal miként cselekedtél.
Jusson majd eszedbe akkor,
ha majd Istened előtt állsz.
Megbocsájtását keresve,
így végső otthonra találsz?

Nincs hozzászólás.