M. Laurens
A JELLEM
 
Csendesen bandukolok a kórház folyosóján egy cetlivel a kezemben, amin csupán pár sor áll. 
Olvasgatni próbálnám, ám a „tisztelt” szónál többet nemigen tudok kiböngészni a sorok
közül. Vajon hol, és hogyan tanítják meg a doktorokat oly módon írni, hogy azt a patikusokon
kívül, élő magyar ember képtelen értelmezni, még akkor is, ha az nem latin szavakból áll.
Még szerencse, hogy az arab számokat nem okítják hierografikus módon leírni, mert
különben soha sem lelném meg a jelzett szobaszámot. Rövid keresgélés után mégiscsak
sikerül a főorvosi szobára rálelnem, ami mellett négy kopottas szék raboskodik  lábuknál
összekötözve. Ebből másfelet egy termetes, idősebb úriember birtokolt, Döbrögiként
elterülve, hatalmas szatyrokkal körbebástyázva magát. 
 
— Jó napot! — köszönök illendőképp, amire némi dörmögésféle a válasz. Jól nevelt beteghez
illően, előkapom kisebb paksamétához hasonlatos záró- és egyéb jelentéseimet, és kellően
komoly tekintettel nézegetem végig őket. Érteni ugyan semmit sem értek a feléből se, de
mégiscsak jó érzés, hogy nem holmi egyszerű nyavalyákkal járkálok, mint mondjuk szédülés,
fulladás, netán látászavar. Büszkén húzom ki magam a széken, mégiscsak jobb efféle úri
nyavalyákkal nézni a világba, amelytől minden pórnak elakad a lélegzete, ha-csak a nevét is
emlegetem. Kiejteni sem tudom, akárcsak megjegyezni, pedig minden doktor menten
megkérdi, hogy mi is légyen az én nyavalyám, és mit is szedek rá. Ilyenkor igyekszem
szemérmes képet vágni, és menten előkapom a kisebb regénnyé duzzadt paksamétámat,
mondván: ebben kérem szépen minden le vagyon írva szép latinsággal, ahogyan az illik.
 
Miközben kellő buzgalommal sikeresen össze-visszakevertem a feleségem által szép
időrendbe pakolt irományokat, a mellettem lévő úriember mély dörmögő hangja ránt vissza
a földre, magasztosultan elvonult lelki magányomból.
— Szintén a főorvos asszonyhoz jött? — kérdezi, miközben végigmér.
— Azt hiszem, hozzá — válaszolok bizonytalan hangon.
— Aztán volt már máskor is nála?
— Nem. Most először járok itt.
Rövid szünet következik, ami alatt látszott, hogy „Döbrögi uram” erősen mérlegli, hogy méltó
vagyok-e a társalgásra. ... Végül - talán csak mérhetetlen közlési vágyának engedve- döntött.
 
— No, akkor magát is jó helyre küldték — hangsúlyozza sokat sejtetőn.
— Remélem úgy lesz — adom az ártatlant, vigyorgó arccal.
— No, csak ne reménykedjen annyira, mert a feleségem szegény majdnem ráment!
Kissé felém fordulva mélyen a szemembe néz, mint valami vizsgálóbíró. Komor ábrázattal
folytja, miközben kurta karjaival erősen gesztikulál. — Nem értenek ezek semmihez
Ezeknek a kisember semmi. Csak a zsebüket tömik meg és nyomják a sok maszlagot közben,
 hogy így, meg úgy...  Aztán-meg, ha baj van, letagadják a csillagokat is az égről! — közelebb
hajol hozzám és sejtelmesnek szánt hangon, folytatja. — A feleségem majdnem meghalt
miattuk! Úgy ám!  — pillogat rám sokat sejtetően.
   Zavartan nézek körbe, keresve a véleménynyilvánításból kivezető út mikéntjét és
hogyanját, miközben szaporán lesem, jön e valaki, aki kimentene szorult helyzetemből.
A folyosón azonban egyetlen árva  lelket sem lehetett látni: hatalmas nagy bánatomra.
— No, csak azért mondom, mert örüljön, ha élve jut ki innét! — közli felemelve a hangját,
miközben körbevizslatta ő is a folyosót.
— Én csak egy vizsgálatra jöttem — makogom ártatlan arcommal  bátortalanul.
— Nincs itt semmiféle vizsgálat, sőt! Még enni sem adnak rendesen — folytatja nagy
vehemenciával az izgalomtól, - és tán mástól is- borvirág színbe borult arccal.
— Benn feküdt két hétig, és még csak felé se nézett senki. Szegénynek én hordtam be az
ételt is.  Ráadásul cukros. A nővérek meg nem törődtek vele. Éjjel is majdnem leesett az
ágyról, mert egy kutya sem volt, aki időnként benézzen rá. Arról már nem is szólva, hogy
össze-vissza szurkálták a karját, és mindenfelé mászkáltatták. Röntgen meg olyan zörgő
vacak a feje körül. —  Kezével köröket írt le a fejem felett, mint egy bögöly.—  Úgy
megrémült szegénykém, hogy felment tőle a vérnyomása. Na de ezeknek… ezeknek aztán
az sem tűnt fel. Valóságos isteni csoda, hogy még él. — szórta tömpe ujjú kövérkés kezével a
kereszteket a levegőbe, mint holmi ördögűző sekrestyés.
 
    Igyekeztem megértő arcot vágni e kitörés hallatán, hátha az használ valamit, habár egyre
kevésbé bíztam benne, hogy ez lenne a menekülés egyetlen és biztos és üdvözítő módja.
— Tudja uram, mi hiányzik ezeknek?
Szaporán mozgattam a fejemet vízszintesen ide-oda, jelezvén, hogy ezt én bizony nem tudom.
— A jellem! ... Mert jellem nélkül még a főorvos sem ér semmit. Lássa  most is: példának okáért
kidobták az asszonyt már pénteken, hogy ne kelljen rá költeniük. Most jövök a zárójelentéséért.
Micsoda főorvos az ugyebár, aki ilyent megcsinál csak úgy; uk-muk-fuk?  Hiába, a jellem...
Az kérem-szépen , manapság erősen hiányzik! — Látható elégedettséggel dől hátra a széken,
mint egy igazi  szónok, ki befejezte a beszédét és várja, a jól megérdemelt ovációt.
 
A két degeszre tömött szatyor felé bökve én is végre szót kapok a beállt templomi csendben.
— A felesége ruháit viszi haza?
— Hol él maga, jóember?  Talán a Holdon élt idáig?— mordul rám — Tudhatná, hogy
"Ezeknek" mindig kell valamit adni, mert sohasem tudja az ember, mikor kerül vissza a
karmaik közé. Mert tudja, ahol nincs semmiféle  jellem, ott manapság így mennek a dolgok.
Mert ugyebár a Jellem ... a Jellem a legfontosabb! — teszi le a pontot.  
 
   Hosszas szünet következett, aminek a végén nyílik a főorvosi szoba ajtaja, egy kopaszodó
úr távoztával fiatal nővérke jelenik meg az ajtóban.
— Kis türelmet kérek! — hadarja, és elindul a folyosó vége felé. A nyitva hagyott ajtóban,
egy ötvenes  éveiben járó mosolygós arcú hölgy jelenik meg, és a széksorra pillantva a
klumpa-kopogva  távolodó nővérke után szól félhangosan.
— Ibolykám, ha arrafelé jársz, hozd be, légy szíves a Sípos néni zárójelentését is!
Azzal a széken trónoló beszélgetőtársamhoz fordulva - láthatóan őszinte, kedveskedő
mosollyal az arcán- megszólítja.
— Sipos úr drága, fáradjon be, mindjárt hozza a nővérke a zárót!
Sipos úr nyögve, szuszogva hajol le a szatyrokért, és megrakott teveként préseli be magát
a nyitott ajtón.  A főorvos asszony szemével türelemre int, és ő is eltűnik az ajtó mögött,
résnyire hagyva azt, a visszatérő nővérke számára. 
 
Az ajtó résén áthallom, ahogyan Sipos úr, a cepeléstől  szuszogó dörmögő hangján, megszólal:
— Drága főorvos asszony, annyira hálásak vagyunk magának a törődésért. Szegény
feleségem minden isten áldotta napon imába foglalja a nevét. Soha nem fogja azt a sok szépet
és jót elfelejteni, amit maguktól kapott. A nővérkék is olyan segítőkészek és kedvesek
voltak hozzá ... És persze ha a főorvos asszony nincs, ... akkor szegénykém már rég nem élne.
Minden este imát mond a főorvos asszony tiszteletére. Ne sértsen meg, fogadja el ezt a kis 
semmiséget hálánk és tiszteletünk jeléül… 
 
Pest-Buda 2005-&-2013

 

Hozzászólások:

charakter

Bata László | 2014.10.02

człowiek w obliczu pewnych niebezpieczeństw jest skłonny, do tego, by zapomniał swoją opinię wypowiedzianą tuż przed chwilką. To nie koniecznie jest brak charakteru, a nazwałbym raczej strachem związaną z głupotą, co zasilają siebie na wzajem...

Vélemény

Rika52 | 2014.06.20

Kedves Miklós ! Legutolsó versednél is erre a jellemre gondoltam. Az ilyen embernek nincs önkritikája. Üdv Marika

Re:Vélemény

M. Laurens (szerző) | 2014.07.01

Köszönöm szépen az olvasást és aa hozzászólásodat kedves Marika!
/ Miklós /

Új hozzászólás hozzáadása