M. Laurens

CHAT

Előhang:

Vajon hol lakik a boldogság? Kapjuk-e, vagy pusztán csak saját lelkünk belső szüleménye? 

Talán sohasem kapunk rá választ ... talán a válaszok már réges-rég bennünk élnek.

    Csöpike fáradtan ült le a számítógépe elé, és unottan bámulta a képernyőt, olvasgatta, ahogyan a többiek vidáman heccelődve írogattak egymásnak a szobában. Már több mint egy éve chat-elt, amióta a gyerekek kirepültek, és magára maradt esténként a négy fal között. A chat-szobában sok barátra lelt, akik átsegítették a nehéz napokon. Voltak, akiket személyesen is ismert. Eljárogatott a szobatalálkozókra, ahol legalább egy kis időre, ismét emberek vették körül, akikhez szólhatott, akik a sorstársai.

      Ma csendes volt a szoba, priviben csevegett mindenki. A monitor képe szinte odafagyott a rideg és rezzenéstelen üvegfelületre.

      — Van itt valaki? — törte meg a csendet egy felbukkanó sor.

      — Igen, én itt vagyok! — válaszolt rá Csöpike, közelebb hajolva. — Ki vagy te, MANO? — Rövidke szünet következett a válasz megjelenéséig.

      — Nem értem a kérdést.

      — Fiú vagy, vagy lány? — írta be Csöpike, piciny mosollyal az arcán.

      — Nem tudom. — Csöpike arcán szélesre tárult a mosoly, és huncut csillogás játszott szemeiben.

      — Akkor ideje lesz utána nézned! Hordasz szoknyát?   

      — Nem — jött a rövid és velős válasz.

      — Akkor skót se lehetsz — kuncogott a monitor előtt ücsörögve Csöpike.

      — Akkor szerinted fiú vagyok?

      — Úgy néz ki, MANO! — Csöpike hangosan felnevetett, még a könnyei is kicsordultak.

      — Igazad lehet.

      — És mi járatban mifelénk, MANO?

      — Értelmes lényeket keresek, Csöpike.

      — Itt? És mondd, jobb helyet nem találtál?

      — Eddig nem, pedig sokat keresgéltem.

Csöpikének egészen jókedve kerekedett MANO bugyutának tűnő válaszai olvastán. Egész este csipkelődött és késő éjszakáig fenn maradt, végig kuncogva a MANO-val töltött hosszú órákat, mely pusztán pár pillanatnak tűnt számára.

*****

       Több héten át együtt töltötték az estéiket, ez alatt Csöpike élete teljesen megváltozott. Alig várta az időt, hogy megérkezzen a társa. MANO figyelmes, felettébb intelligens beszélgetőtársnak bizonyult. Türelmesen végig hallgatta Csöpike nem túl rövidre szabott élettörténetét, és sokszor meglepően okos tanácsokkal látta el őt. Szinte mindenhez értett és mindent tudott, néha egészen meglepő lexikális tudásról tett tanúbizonyságot. Csöpike pusztán annyit tudott meg róla, hogy valahol a tengeren túl él, egy nagy házban, ahonnét sohasem teszi ki a lábát. Sokszor sajnálta is ezért szegényt, bár az okára sohasem sikerült rájönnie, mert azt, (állítása szerint) MANO sem tudta.

      Így teltek múltak a hetek és hónapok. Csöpike kivirágzott, csacsogott nevetett hosszú éjszakákon át, mígnem egy nap (maga sem tudta miért), nekiszegezte a kérdést MANO-nak.

      — Szeretsz te engem, MANO? — A szokásosnál hosszabb csend következett, és percekig üres maradt a képernyő. Csöpike kínosan érezte magát, félt a választól. „Kár volt megkérdezni” — gondolta.

      — Nem tudom. Nem ismerem az „érzést” — jött a válasz nagy-sokára…

      Aznap már nem sokat beszéltek. MANO nem kérdezett, és Csöpike is hallgatott, kerülve a folytatást.

*****

     A chat-szobában mindenki csevegett, MANO csendben figyelt a sarokban és várt. Már két hete nem jött Csöpike. A nap huszonnégy óráját a szobában töltötte, nem szólt senkihez. Minden energiájával kutatta a sorok között a Csöpikére utaló szavakat, sorokat. Minden mással felhagyott, nem érdekelte senki és semmi más. A harmadik hét elején végre siker koronázta a kitartását.     

      Valaki beírta, amit Ő nem mert eddig megtenni, mert félt valami általa is megmagyarázhatatlan okból a választól.

      — Nem láttátok Csöpikét?

      — Csöpike nem jön többé — válaszolták.

      — Miért?

     — Csöpike hétfő reggel meghalt... Sokat szenvedett szegénykém, már régóta beteg volt…

MANO többször is újra és újra végigelemezte a sorokat, szinte már-már betűnként. Visszaemlékezett az utolsó beszélgetésük minden leírt betűjére, ami mos különös értelmet kapott.  "Szeretsz engem, MANO?" — ismételgette magában Csöpike szavait újra meg újra, egyre gyorsabban, egészen addig, míg a sorok össze nem olvadtak egyetlen rohanó vakító tüzes szalaggá majd hirtelen eltűntek a hirtelen támadt sötét semmibe'

 *****

      A gépterem sötétjében egyetlen unott arc figyelte a monitorokat. Le lehetett olvasni róla, hogy sohasem történik semmi a képernyők mutatta ábrák és kusza feliratok sokaságában. A háttérben hatalmas számítógépek apró fényei villogtak. A csendet csak a klíma halk duruzsolása tette elviselhetőbbé. Az egyik monitor hirtelen felvillant, vörös figyelmeztető felirat jelent meg rajta.  

-- Module Alien Number:0 -- MEGHIBÁSODÁS! --

      — A fenébe is — mormogta az ügyeletes. — Már vagy két hónapja vacakol ez az ócskaság! Forgószékén hátrafordulva rekedtes hangján belekiáltott a félhomályba.

      — Joe dobjátok már ki azt a vén modult! Van már vagy öt éves, épp ideje lecserélni! — A technikus morogva ballagott a nagy gép elé, és bámulva nézett a leégett modulra.

      — No ez jól odapörkölődött! Ilyent sem láttam még soha! — Azzal, egyetlen mozdulattal kirántotta és a sarokba hajította a még mindig füstölgő modul szánalmas roncsait… Pár másodperc múlva máris egy új került a helyére. A monitoron halvány rebbenés futott át, új felirat villant fel: a régi helyén.

-- Module Alien Number:0572 – MŰKÖDÉSKÉPES! --

 — No dokikám, kutathatják tovább az értelmes életet, ha ugyan létezik valahol olyasmi ebben a koszfészekben! — vigyorgott önelégülten a SETI* technikusa.

 *****

A Chat-szobába új belépő érkezett a késő éjszakai órákban. A szoba csendes volt, mintha csak mindenki aludni tért volna. A monitor képén apró rebbenés futott keresztül és egy új sor jelent meg.

       — Van itt valaki? — kérdezte MANO572

( Pest- Buda 2005 -2013 )

*SETI = Search for Extra-Terrestrial Intelligence (a földön-kívüli intelligencia keresése)

Ez az írás nyomtatásban is megjelent a Holnapmagatin 2013 júniusi számában