Kedves Miklós,,nagyon meghatótt a kis karcolat,,,igen biztosan vannak még tündérek,,,,csak nem találkozunk gyakran velük,,,,
,,,sajnos,,,,,,,örök tisztelettel üdvözöllek,,,,,
M. Laurens
PÁRIZSI ANGYAL
Előszó:
Az ember életében vannak pillanatok, képek és, hangok melyek mélyen beégnek a tudatunkba. Ezek a pillanatok, később tudat alatt is szikraként meghatározzák néhányunk személyiségét. Minden ilyen szikra, valóságos és létező csoda. Mert a csodák nem látványosak, és nem kíséri őket csillogás és szférák zenéje. A csoda bennünk él, és mi magunk is benne élünk e létező csodában minden nap.
***
A tél nem szép a városban. Az utcák latyakosak, az autók unos-untalan szétcsapják a latyakot a járdaszélekre. Az emberek mogorva arccal botorkálnak a sótól feláztatott járdákon. Az ég szürke, semmitmondóan nyomasztó, és megöli a színeket a házak falán és a járókelők arcán. Hivatalos ügyeim elintézendő, kicsit korábban érkeztem a hivatalhoz, mint azt kellett volna. A kibiggyesztett cédula szerint, volt még két órám a kapunyitásig. Mivel már rég jártam a környéken (ahol pedig gyermekkorom javát töltöttem), a közeli vásárcsarnok felé vettem az utamat.
Tudtam, hogy azóta a régi kis piac helyén új üvegpalotát emeltek, híven a kor szelleméhez. Már vagy öt éve nem jártam a környéken, és a változás szembeötlő volt. A kis útszéli bódék helyett a hatalmas üvegkalitkában mozgólépcsők suhantak fel s le, és a korai óra ellenére hatalmas nyüzsgés volt mindenfelé. Amerre csak elláttam, mindenütt csillogó villogó üzletek sorakoztak, teli szebbnél szebb áruval. Imitt-amott néhány őstermelő árulta fényesre glancolt portékáját, s még a burgonya is szinte lakkozva volt a polcokon. Férfiember lévén az emelet felé vettem az irányt, ahol a frissensült házikolbászok és friss kenyerek lakoztak régebben. Gyermekkorom ízei jártak az eszemben, és szinte éreztem a debreceni ízét és ropogását, ahogyan bő mustárba mártogatva majd beleharapva, fröccsen szanaszét, a körülállók nem kis bosszúságára. Visszaemlékeztem milyen borzalommal nézett rám a káposztás néni, amikor kiflimet a kimért tejfölbe mártogatva kovászolt uborkát vásároltam nála, hogy ott helyben fogyasszam el.
Ahogy így elmélázva felértem az első szintre, ahol a hentesáruk üvegkalitkái sorakoztak, az egyik üzlet előtt apróka öreg nénike toporgott sorára várva. A picurkára töpörödött test alig volt nagyobb egy tízéves gyermeknél. Arcocskáját ezernyi ránc barázdálta, és szinte alig lehetett kivenni két picinyke gombszemét a hatalmas vastag-meleg kendő jótékony árnyékából, amely féltően óvó sátorként borult ősz tincseire. Vékonyka kifakult foltokkal teli lenvászon szatyrocskát szorongatott, amely valaha talán fehér lehetett. Mögötte a sorban egy fiatal, talán húszéves forma fiatalasszony állt, szinte ellentéteként a kopottas seszínű kabátba öltözött nénikének. Szolidan elegáns fekete hosszú kabátja, halványlila sálja és karjára vetett cicoma nélküli fonott kosárkája jó ízlésre utalt. A kabátka jótékonyan takarta a finoman kigömbölyödő kis hasát, ami elárulta, hogy nemsokára új trónörökössel bővül majd a család. Arca szeretetreméltó és megnyerő volt, ahogy az előtte álldogáló mogyoró anyókára tekintett. Látszott rajta, hogy nem óhajt külön elbánásban részesülni pusztán azért, mert új életet hordoz méhében.
A pultos unott egykedvűséggel tette a dolgát, nem volt az arcán sem bánat, sem öröm, ahogyan a villával csikorogva szurkálta a felvágottakat a mérlegen lévő papírba taszigálva őket. Olyan volt, mint az időjárás, szürke és egyhangú. Végezvén az előző vevővel, halovány mosolyféle villant át az arcán, ahogyan a csinos fiatalasszony felé fordult.
— Mit adhatok? — kérdezte, miközben a mosoly, már nem is hagyott nyomot rajta, mintha csak elillant volna a semmibe, ahonnét előkerült. A fiatalasszony értetlen tekintettel nézet a hentesre, és szemével az előtte álló nénikére intve megszólalt bársonyosan csilingelő hangján.
— A néni jön a sorban! — szögezte le a tényt, határozott hangon, ujjával lefelé mutatva, a kendő irányába.
A hentes mélyen lehajolva, és az üvegpolc alatt kikukkantva bambán bámult a kendő alá, majd felemelkedve, és félig áthajolva a polc felett, lenézett a mélységbe, mint valami óriás, ki törpéket vél látni alant.
— Mondja mama, mit akar? — dörrent rá a nénire, hangosan és taglalva, mintha csak siketet, vagy gyengeelméjűt szólított volna meg. A kis kendő felfelé fordult, és reszketeg hangocskát küldött fel a magasban trónoló nagyúr felé.
— Két szelet párizsit kérnék az olcsóbbikból aranyoskám… — motyogta.
A hentes egyetlen határozott mozdulattal szúrta fel a szeleteket, és jól irányzott mozdulattal vágta rá a mérlegen lévő papírra őket. A mérleg nyekkenve libbent egyet, és már firkálta is rá ceruzájával az árát, miközben harsányan trombitálta a fizetendő összeget, a vélt siketek felé okulásul, majd egyetlen hangos csattanással vágta ki az üvegpolcra, a vékonyka csomagot. A nénike előkotorászta apróka bugyellárisát a szatyor mélységes mélyéből, és reszketeg kezecskéjével bátortalan kapirgálásba kezdett a fémpénzek káoszában kutakodva.
— Tessék csak ide a markomba számolni — szólalt meg a kismama, lehajolva. — Majd én felteszem a polcra — és jótékonyan mosolyogva, a hatalmas kendő alá kukkantott picinykét. A hentes unott arccal tekingetett jobbra-balra, mire nagy nehezen hozzájutott a jussához, és egyetlen mozdulattal, számolás nélkül leseperte a markából a kassza mélységes fenekére ahonnét hangos csörömpölés volt a válasz. Az anyóka megrebbent a ricsaj hallatán, mint kisgyermek, ki rosszat tett, de máris kezébe csusszantotta a csomagocskát a kishölgy a polc magasából.
— Parancsoljon drága néni — mosolygott rá csillogó szemekkel. Az anyóka, féltő gonddal süllyesztette el
szatyorkája mélyére a vékony papírba csomagolt szeleteket, és apróka léptekkel, kicsinyét meggörnyedve
totyogott agyontaposott, sótól kivert cipőcskéiben a lépcsősor felé, amely a földszinti kijárathoz vezetett, és azon túl a szabadba. Az üvegablakok mögött lassan oszlani látszottak a fellegek, és a csarnokban is csökkenni kezdett a félhomály. Lassan kezdtek visszatérni a színek a csarnok félhomályos világába is.
— Parancsoljon hölgyem — szólt ki ismét a hentes a nyíláson.
— Kérném a párizsit, ami még a tálcán maradt! — hadarta a fiatalasszony, közben a távolodó nénit leste fél szemmel —, és tegyen rá még tíz deka téliszalámit is a tetejére! — fűzte hozzá sürgető hangnemben.
— A tetejére? — álmélkodott a hentes.
— Igen oda, ahogy mondom — hangzott az ellentmondást nem tűrő hang.
Nyegle vállbiccentés volt a válasz, és máris közölte a hentes az árat. A kis kosárka fedele felbillent és az
előbukkanó csinos kis lila pénztárcából máris a pulton termett egy papírpénz. Gyors mozdulattal, a kezével a kismama felkapta a pakkot a pult üvegéről, és már távolodott is a bódétól sebesen. A hentes félig kihajolva, kiáltott a távolodó lila sál után.
— Hölgyem! A visszajáró! — gurgulázta asztmás fuldokló hangon. A távolodó kabát egyik karja legyintőn
jelezte számára, hogy nem érdekes, tartsa csak meg magának, ha akarja. A hentes leírhatatlan grimaszt vágva, morogva jegyezte meg félhangosan, hogy miféle fura figurák ezek a nők, hol ráérnek, hol meg sietnek. Fejcsóválva, faarccal elrakta a pénzt, és a következő vásárló felé fordult.
A nénike, még félúton sem járt a lépcsősor felé, amikor egy hang szólította meg az árusok sora mellett.
— Nénikém drága, tegye ezt el! — szólt hozzá a fiatalasszony, miközben a vászonszatyor mélyébe csúsztatta az imént vásárolt párizsis csomagot. Az apróka ráncokkal teli arcocskán riadt kifejezés suhant át a kendő alatt. Tétova mozdulattal szélesre tárta a fehér vásznat, és hosszasan nézet a szatyor mélyére, mintha csak keresné, hogy vajon kivettek e valamit belőle. Eltelt pár pillanat, míg eljutott a kortól megtépázott tudatig, a megnyugtatás, hogy csak szaporodtak a csomagok a szatyorban.
— Fogyassza egészséggel drága néni — mosolygott rá két szénfekete szempár. Két kis kéz melegét érezte,
ahogyan, lágyan összefogja ráncos kezeit a szatyorkán, azt bezárva szorosan.
— Vigyázzon drága néni, el ne essen a lépcsőnél! — csilingelt egy bársonyos hang a fülébe. Az óriásinak látszó kis kendő lassan emelkedett csak fel, és nézett ki alóla a két megfáradt szempár, valami köszönetfélét
motyorászva halkan, de már nem látszott sehol, akinek a szavakat címezték. Remegős kezek szorultak szorosan a szatyor köré, mintha kincset szorongatnának, mely csodákra képes. Lehajtott fővel, szorosan a lába elé tekintve, szaporázva lépteit haladt az anyóka a lépcsősor felé, miközben szatyorkáját szorosan magához ölelve eltűnt a tolongás közepette. Sarkon fordultam és keresni kezdtem szememmel a fekete kabátot, de már nem láttam, mintha csak álom lett volna az egész. Csak a hentes bamba arcára nézve tudtam, hogy megtörtént mindez itt, a szemem láttára.
Az üvegen áttört az első félénk napsugár a felhők mögül kibújva, és fényével beragyogta a csarnok belsejét épp ott, ahol az előbb a káposztás sor előtt álltak mindketten egy pillanatra, utoljára együtt.
Kilépve az utcára a szutykos út menti kupacokból csermelyként csordogálni kezdett a hólé a bágyadt napsugár melegétől. Autók száguldoztak, emberek jöttek mentek mindenfelé. Éreztem a hátamon a nap gyenge melegét. Elindultam vissza a dolgom felé, miközben gondolatok kavarogtak bennem. Milyen szép is, ha az, ki új életet hordoz méhében, emberséges ebben a néha lelketlen és kegyetlenül törtető világban. Talán az anyaság tudata teszi fogékonnyá az embert mások iránt is? Talán léteznek még angyalok ebben az elhidegült arctalan világban?
Hadd higgyem azt, hogy léteznek még tündérek és angyalok, kik köztünk járnak kelnek és csodákra képesek. Picinyke kis csodákra, akárcsak az én „párizsi” angyalom.
Pest-Buda (2005-2012)
Hozzászólások:
Meghatódtam
Vilhelem Margareta | 2014.05.08