Előttem írás: csendben néztük egymást a szóköz és én, aki önmagam voltam odalenn a hiány; két szó közötti semleges állapot. Láttam, ahogy nézem magam, amint a nyomtatóból épp kikunkorodó papír szóközeinek fehérségéből kitekintek. Sápadt voltam és betűtlen. Aggódtam magamért, hogy a nagy papíron magamat is elvesztem.

 Elvesztem — gondoltam egy mondatmentes pillanatban, abban reménykedve, hogy az, aki ott vagyok, segít majd rajtam és magamnak. De Ő csak volt. Vagy pontosabban voltam. Én voltam az Ő múltideje, aki lettem magamból. Éreztem, ahogy beszippant a papír, amit éppen nézek. Kétségbeesve igyekeztem megfogni egy betű lábát, nehogy belesodródjak önmagam örvényeibe. Ott kapaszkodtam görcsösen a helyesírás törvényeibe, és rettegtem magamtól. Rettegtem, hogy felülírom saját magam. Mi több! Akár ki is radírozhatom magam. Odabentről rettegtem kinti magamtól, aki bennem látta elmúlt perceinek tehetetlen voltát és újabb magamra vágyott. Egy felkiáltójellel igyekeztem jelezni, hogy élek és itt vagyok, hiába is akarnak régebbi írott szavaim eltakarni magam elől. De láttam, hogy már két sorköz tolakodott közénk. Ekkor már sejtettem… és lemondtam mindenről. Tudtam, hogy nem látom többé magam, mert immár más lettem. Egy másik gondolat, aki ugyanúgy helyet követel magamból — magamnak.

 A papír sikoltva hasadt, és többé nem voltam már sem a betűkben, sem a sorokban és a sorok közt sem. Apróra tépett darabokban néztem magam, a papírkosár likacsain át kilesve, tehetetlenül. Megértettem, hogy a magam felesleges múltjává váltam. Gondolatcafatokra szakadt, értéktelen papírhulladék.

(Pest–Buda 2014. január 31.)