Városom szívében eldugva, megbújva,

lelkemben sárguló fényképpé vált ez utca...

Sikátorként sötét, csendes, unottan álmos,

tábláján csak ennyi állt: "Ó utca Terézváros"

Napsugár nem látta, soha egy percre,

járdaköveit a napfény sohasem érhette.

A dohszag az orrot azonnal megcsapja,

málladozó halál vár a csupasz falakra.

Pikkelyekben hulló ős vakolat alatt,

köszvénytől szenvedő hajlott alak halad.

Taposott cipőin billegve, nyögve-sántikálva,

eltűnik a sarkon, maga is füstköddé válva.

Kezében csak két szem krumpli szorong

a kosztól foszló seszínű szatyorba dobva,

így himbálózik a két sártól göthös gumó:

kicsiny nyugdíjából, ma ennyire futotta.

A rozsdás eresz remegve, kínlódva nyikorog,

galambok bújnak össze benne: begyük korog.

Lábatlan koldusként kúszik a nyálkás pára,

a belső udvarban korhadó, torzó porolófára.

Csigalépcsők nyögve körbe kapaszkodnak,

félig elrozsdálltak, félig már foghíjas holtak.

Görcsös támfák erőlködnek sírva-nyöszörögve,

hogy a büszke múlt emléke ne dőlhessen össze.

Nagy-sokára a sötétség betakar mindent,

sok régi kacatot és semmit érő nincset.

És kigyúlnak a lámpák, árvákként elveszve,

sárgán hunyorognak, volt fényük keresve.

Csend van. A némaság marokként fojt mindent,

senki sem nyomja meg a kopott kapukilincset.

Alszik az Ó-utca, hintót álmodik és elé táltost.

Felejt álmában mindent, ...felejti a várost!

Újraköltve Pest-Buda 2014. október 1.

Nincs hozzászólás.