M. Laurens

SZAMÁRIA

Bizony mondom, szamár dolog ez a mese.
Ki tudja már mikor s hol, de meg is ese!
***

Élt egy Füles, ki Isten napjára kelve,
Megálmodta, sorsán miként könnyíthetne.
Dalnoknak adva fejét, s híressé válva,
Operába fellépni: volt vágya, s álma.

A kottát szamarunk hírből se ismerve,
Dallam s ritmus helyett, füleit követte.
Baromfiudvarnak leghátsóbbik sarkán,
Ekként álmodozott, füvet rágva bambán.

- Ha eldalolnék egy gyönyörű áriát,
Nem pedig csak ezt a dögunalmas "iá"-t,
Híressé válhatnék, s nem lennék ily szürke,
Kit anyja a porba, sokadiknak szülte.

Nem rugdosnának a gaz kétlábú barmok,
Vehetnék magamnak egy önálló farmot...
Hőstenor lehetnék, netán alt vagy szoprán,
S csak-úgy csődülnek az operába: spontán.

S kellő önbizalmát formájába öntve,
Kipatagolt hát, a ház előtti gyöpre.
Onnan a főutcára, s majd a főtérre,
Azt szemelvén ki, szép hangjának röptére.

Ott lehunyt szemmel, mélyen, átszellemülten,
Üvöltött torokból, nagy neki hevülten.
Rohant is menten, falu apraja s nagyja,
Ki kapát-kaszát, ki dorongot ragadva. 

- Ki öli a jószágot? Mely isten barma?-
Üvöltöztek mind, a főtérre rohanva.
Néztek jobbra-balra, s nem látszódott senki,
Pusztán egy szamár, mely menten meg fog veszni.

Nosza, ugrottak is a falusi gazdák,
Hogy a négy patájáról, menten lekapják.
Ám szamarunk, e nagy sikerét meglátva,
Szaladt a rét felé, rémülten iá-zva.

Mesém végére értem kedves olvasó,
S a végső tanulság összefoglalható: 
Hiszi magáról, sok álmodozó szamár,
Hogy csupán az önbizalom, elég ma már!

Újraköltve. Pest-Buda 2013. szeptember 14.

Kezdőlap & Legújabbak